pillanatnyiagybaj.

Egy ablaküvegen lecsúszó napsugár ostobaságával,
nevetséges csókok, padlódhoz koppanva hasadnak szét;
kilyukadt álom-buborékok, sziszegve csattannak,
amint koponyádhoz üti őket egy pillanat...-emlék testtel-
s kipukkadnak...

-lelked remegő meztelensége-
felrobbant csendedben szűköl...
cirógat egy megszökött, de soha-meg-nem született érintés:
finoman barázdálja bőröd,
-míg beleég-

-tenyérlenyomatok szíveden, a cipőtalp alatt egy arasszal...-

betonnal feltöltött zugok az elmédben,
-mintha irtózna tőled- kósza gondolat,
-de mintha mégis...-
Zavarod bűvöletében,
képzelt, de-mégsem-gyűlöletében,
belesóhajtasz a reggelbe... -ébredünk-

-Szemek tükrén valahol, szemeid csüngenek...-
(Rúgd ki a felhőket alólam!)

A belédtaposott űrökből -érzések csorognak-
megkeményedett szíved acéledénye fogja fel,
kiborul, kiborul, s kimarja lábad alatt sohasemvolt-világok
álomföldjét, -lebegünk csak-
s az üvegfalat kaparod...

Zajtalanságod zavartalanságába vonyít fel,
a feketerigó-csendbe szökő ringató,
ütlegelő dallam, s a szél csak mint
-pszichopata zongoratanárnő-
csapja szét kiégett napraforgóid hűlt helyét...

-lelked remegő meztelensége-
szétcincál egy mosoly...
s bátortalan visszamosolygásod mögött
rejtegetett sebeidből égboltra ömlött
megrepedt gerincű szivárványod,
lopott csókok-kopott csókok,
megöli mind...

-félrevezetett boldogságod...-