nemezis.

Istenről diskurálunk a frekvencia-párás matracon, kóbor rádióhullámokat számolunk, ahogy csenddé olvadnak a szánkban, határérték vagy, törttel törtté osztható, az oszthatatlan semmiben. Bámulunk egy órát, aztán már csak az üresen villogó számlapot, digitál-zajtól serceg az éjszaka: radioaktív váltóáramodba  fulladok.

semmibeutaló.

Bálványozlak, csak el nem hiszlek, mert ahhoz nem vagy elég ésszerűtlen.
Így vagyunk rendíthetetlenül és reménytelenül belerohadva egymás biztonságra specializált húsába, és várjuk, hogy kicsírázzon a -temegén- homályos hártya-városában a lombik-boldogság, a materializált örökké: a sematizált semmi.
Szemérmetlen szerelemvitrin a lélek, egymást kioltó vágyak posványa, és mi fétiseket gyúrunk bele, ahogy ülünk a szerelemszagban, mint a test erotikus-belső-nyomorát izolált előkelőségnek hallucináló narkomán, fojtó csenddé csömörlünk, ideglázas impulzusokká, át sem lépve többé az -egymás- küszöbét, fekszünk a süketséggel társalgó mólón, és hagyjuk, hogy ragacsos heroint fecskendezzen belénk az elmúlás.

idill.

Mélyfekvésű idealizmustól túlfűtve röpködsz át a zebrán, -kétszáztíz fok árnyékban, hogy minden második lépésnél vissza kelljen nyalogatnod magadra az olvadó ruhát-, ballagás-szagú tonna-donnák illannak el a délibábos utcán, felgyűrve maguk alatt a virnyákoló betont, olyan rövid szoknyában, hogy patakokban hámlik le a bőr az arcodról...hát mi, ha ez nem...?

Cigaretták és paplan-melege

Egy rakás hasznavehetetlen una-lim-lom, érdeklődést fel nem keltő, és valami elmúlás-szagút sejtő redőkkel a testén, nyomokban valamikori szépségét, vagy annak vágykeltő látszatát hempergi ronggyá, az összejátszott lepedő-romokban...

aszfaltruhásch lány.

...aztán odébbállt, fodrosra csapkodva maga körül a fonnyadó levegőt. Tajtékot hánytak a felhők, ismeretlen dallamot szórva a macskakövekre, csillámossá folytak az egymást rohanva követő léptek, végtelen egymásutánban ismételve a nyíló esernyők alatt elhajigált idő percegését. Talpak keserű recéibe gyűrődve porladtak semmivé a meg nem élt órák, így lettünk karcsú nem-létünk aprócska istenei a sárban.
Két kézzel okádta az utcaport, csodáktól koszos tenyérrel, félájult tegnapi-nők rágták felismerhetetlenné benne mindazt a mocskot és kényszert amivel tartozni akart, hozzád, aztán már mindegy volt, csak kellett egy test az illúzióinak, valami, amibe belesűrűsödhet, ami elbírja majd kérdések nélkül, ahogy mosolyog és marcangol a folytonos elégedetlensége, ahogy később két hazugság között csapongva tapos kiutat belőled, és te szétrepedsz, mint egy, a rajongó szeretet csalóka kábulatában falhoz csapott, selejtes porcelán-porfogó, ami másra már tényleg nem jó, csak darabokban-lenni.

Aztán lenyelte a hideg főutcát. És megérthetetlen maradt.