három.

Ott van a szó a nyelvén, hallani, ahogy hozzákoccan a fogaihoz, fogalma sincs mit jelent, csak megérzi az ízét a szájában, beszélgetünk, témákról és félvállról, még nem tudja mi lesz, ha a szavak egyszercsak megvakulnak, és látunk valami képtelenséget bekúszni a hallójáratainkba, hiperventillálunk, valami furcsa, de jóleső összevisszaságban gyűrve le az utolsó korty kedvességet egymás torkán, áll mellettem, piros szimfóniát szív, ott van a szó a nyelvén, csikarja az ízlelőbimbóit, vált az óra, húgyszagú emberek masíroznak át rajtunk, ennek valahogy így kell történnie, tudja ő is, így fogunk maradni, tudomást sem véve róla, hogy mostmár folytonos lemondásban vagyunk.

pontpontvesszőcske.

Az érzéseknek túl sok idegvégződésük van.

heh...

Életem legszebb és legmaradandóbb tizennyolc másodperce volt, igazán köszönöm, most vákuumcsomagolom az agyam, és csúzlival fellövöm az űrbe, hogy minden idegen civilizáció  hallja-lássa, és a zsigereiben érezze ezt a retinagyönyörködtető, dobhártyadöcögtető, szakrális-csodát, amely műemléket állít az emberiségnek, miután a világűr antropomorf lényecskéi ijedtükben letérítik kis bolygónkat pályájáról, és örök pusztulásra ítélik az univerzum végtelen sötétjében, amiért ilyen barbár népség vagyunk, hogy karikatúrát csinálunk a televíziós híradásból (ami már amúgyis önmaga karikatúrája).
Tizennyolc egész másodperc alatt, drágám.

nihil.

A laptopom kómába esett, nekem meg napjában véve többször is orgazmusom agyvérzésem van.

life sucks.

Egen, én vagyok az a rakás fasz, akinek a spár előtt rendszerint el kell ugrálnia a Cirque du Soleil Alegria-jának teljes koreográfiáját ahhoz, hogy a fotocellás ajtó is elismerje a létezését...

mozdulatlan.

Szatyorszemű, műsoros gazellák, letraktorált parasztok, primadonnák retinaerőszakoló-rózsaszínben, (olyan mellekkel, hogy a nagyüzemi fejőgép felsikítana örömében), korán kopaszodó nők, alacsonyak és pasztell-sárgák, és színes-sapkás lányok, akik az egyhúszas vonaton felejtett emlékeinkben maradnak már, örökre...

Örökre, fel tudod ezt fogni? Hogy ők jönnek velünk, mint egy marék zsibongó árnyék, hogy többek a káprázatoknál és a fájdalmaknál, hogy mi meghalunk, és a sejtjeink már csak oszlódással szaporodnak majd, de ők ott lesznek akkor is, ott lesznek, mint egy archív felvétel az abszurd dolgok múzeumában, ott lesznek, mint minden tegnapi-szerelem, belerökönyödve a koponyaüregeinkbe... Örökre...érted?

napi bölcselet.

Az vagy, amit meg(t)eszel.

point of no return.

...ajkaidról megfakult festéket perget, kisóhajtozott, kusza rajzok, és megivott szégyenek önkívületének hordaléka, akrillal telített üvegporcaid áttetsző körfolyosóin bolyongok, képzeletben halálzord csókjaidtól bizseregve; míg a szemeidben tövig égnek a lampionok, és a pillanat fel nem szippantja köztünk a disztanciát...

-nem gondolok rá, hogy rád gondolok-

viva la vodka.

Kitöltetlen csendektől száraz szájjal instrukciókat osztogatok a testemnek. Életfunkciók kellenek, kitapintani a pulzust, a rettegő receptorok viszolyognak és vicsorognak, az éjszaka kiszívott belőlem minden csontot, szervet, véredényt. Végigkúszol a hullámokban lógó plafonon, felköpöm rád az egész életem, és te arctalan-hangtalan, csak tehetetlenül keringőzöl felettem; gondolatnyivá aszott szívféreg, toxikus nagyestélyiben.

fuckin' good morning

 http://www.youtube.com/watch?v=xZgwT0j8fMU

katasztrófaromantika.

Nem lesz baj, majd ülünk azok felett a szépen ívelt tornádótölcsérek felett, és egymás kicserepesedett lelkének hibáit pótoljuk purhabbal, hogy már csak a megszokás rögeszméjéből is, de rész(l)egesen hasonuljunk az élő emberekhez, aztán ha gondolod, csendben kiveszhetünk az univerzumból, valami istenhátamögötti helyen, álomtúladagolástól epét hányva, nem szivárványt...

illusory.

...de vajon ténylegesen akartam-e akarni, hogy valami hitvány kémiai szubsztancia vakmerő módon kirajzolja belőlem a képzelet-koholta körvonalaidat...?

érdektelen.

Nem tudom mit utálok jobban. Az indulásokat, vagy az érkezéseket. Vagy azt, amikor meg kell mondani valakinek, hogy hiába utazott száz kilométert, mert amit keres, az a másik irányban van. De ne csüggedjen, utaztam én már kétszázhúszat is a rossz irányba. Többször. Csak akkor még nem tudtam, hogy egy szempillantás alatt el fognak baszódni a dolgok. És nekem elfelejtenek szólni róla. Azt sem tudtam, hogy kell elég önzőnek lenni ahhoz, hogy a menj helyett egyszer is azt mondjam valakinek, maradj. Szerintem még most sem tudom.

Legközelebb, ha otthonról-hazajövök, már nem kérem el a postámat sem. Mindegy, hogy én dobom ki bontatlanul, vagy valaki más őrizgeti vele a hűlt helyem.
Mindegy, hogy orbán akar szédíteni, vagy az ótépé küld szerelmeslevelet. Nem tudom minek még egy agymosás, nem tudom minek még egy kivonat a semmiről.

És nem tudom, miért pont a lucky strike, ha mindben ugyanaz a szar van.

post-apocalypse.

Az emberek kékek voltak és narancssárgák.
Mag-hasadt és meghasadt bennük a membrán, lüktető sejteket öklendezve az összeomlott szervezetbe.
Kívülről néztük végig, ahogy megrökönyödött füstként fullasztóvá sűrűsödik körülöttük az élet, a gps-ek idegösszeomlást kapnak, a mesterséges szignálok sehová sem vezető ajtókat nyitnak-és-zárnak a homorúra hajlott térben, nincsenek keresztmetszetek, inverzek és komplementerek, a formák és a testek megszűnt dimenziókban haldokló páciensek, valódi tünet nélkül, és a mindent magába gyilkoló anyag, a már nem rezgő frekvenciák széles spektrumán atomjai(nk)ra szakad.

Kékek lettünk és narancssárgák. Inverzek és komplementerek.
Te csillag voltál, én hedonista szupernóva. Tömegvonzottál-tömegvonzalak.

(Vagy...úgy képzelj el minket, mintha hidrofil esőcseppek lennénk.)

nekérdezd.

Sálálááá...ananááász...

...

Le kéne szokni.
A cigarettáról, a koffeinről, a mániáról, hogy a lefelé jövő mozgólépcsőn akarj felmenni, a féktelenségről és minden dekadens, önpusztító vonzatáról, le kéne szokni a visszanyelt szeretlekekről, és minden negyedik korsó sörről, szóval le kéne szokni mindenről, amit egy kicsit is élvezel még.

nemkell.

Önmagukba visszahajló, kocsonyás testek sikoltanak.

Cirkuláris elmezavarként végigcsordulsz az idegrendszeren.
Traumák vájta álommedrekben, láblógatva istent dicséred a koszos macskaköveken.

...de bíborpalotád szolidan rácsozott, üres látvány; metadonnal vigasztalódik a lelkem... 

p.s.:

Nem akarok senki kudarca, börtönőre, és legkevésbé sem az örökkéje lenni.

sucker love.

Teccik'tudni, én egy szentimentális takony vagyok. Tényleg. Halak, ugye. Egy érzelgős fospancs. De kérem, komolyan kétoldali koponyasüllyedést kapok, némi émelygéssel nyakon-öntve, amikor jönnek ezek a "nadon-nadon"-szerelmes párok, egymásba-csurogva, mert olyanok mint egy Coelho-könyv, azaz: rohadt sekélyesek, rohadt mesterkéltek, plusz alájuk kell rúgni egy lavórt, ami felfogja a megszűretlen, ragacsos nyálat, hogy meg tudj maradni a húsz méteres körzetükben. Ezenfelül kötelező szériatartozékként járnia kéne hozzájuk egy feszítővasnak, mert másként teljességgel kizártnak tartom, hogy le lehet fejteni a mandulákra csavarodott nyelveket. Szóval ez baromira nem cuki, ari, édi, neeem, ez olyan, mint egy tál visszahányt vaníliás-vattacukor, megszórva színes-konfettivel, amit aztán megeszel, és megint visszahánysz, hogy újra megehesd.