zötperc.

Elvetett tested kihűlt váróterme, papírmasé emberek, kipukkadt léggömbök, padokba kopott érzések, -mert te vagy önnön magadban a magány, ahogy bordáid vasbetonrácsból gyúrt vakablakain át, sóvárog az a túlhajszolt izomköteg, hogy életben maradj valamiért-, elmaszatolt pillanatok, mint felsejlő rémképek, kiégett vágyak, és az abortált múlt, soha el nem hitt, soha be nem fejezett meséje már minden szív-pitvarok falára mázolt, valótlan-valóságból éber-álommá vált, képtelen-kép, ki nem mondott szó, el nem csókolt csók, ez mind, a magára maradt képzelet, beléd fakuló, lágy kényszer-képzetek, furcsán összecsengő doxazmák, és az elhatalmasodó őrület, tény és valónk egy darabja...és ha lennél most, a szívem vadiúj velúr-borítása, mert igen, ennyi az ember, istentől kapott, kopott bőrkötés a csontpilléreken, és hogy érzel, csak ott felejtett gondolat, hivalkodó ábránd, a lélek reklamációs pultján... -javításra szorulok-...
És ha beléd botlok, ha belém botlasz, egymás belső vakságára ítélve keringőzünk majd, együtt-egyedül az elmaradt életeinken át, mint két kései eszmélet, egymásba robbant mellkas, beléd-belém száguldó égitest csak a meg-megfeszülő szív, pulzáló csillagköd-koszorú minden csodálkozó érintés, végeláthatatlan szerpentin-út vagyok a szemedben, te pedig dinamó a kerekesszékben...ásítozó porcelán-csonkok közt fetrengve béna aggyal, vad indulattal semmibe markoló kezekkel, gyűlölködve áldalak majd... És ha feljajdul még a karmazsin parázs, hogy emésztő lángokkal cifrázza holt egünk homályos kék tükrét, hát kitéped majd a vezetéket isten kezéből, hogy a magad barbár módján gyógyulást ígérj...

-köszönöm a sokkterápiát...éljen az apátia...!-

zötperc.

Ajtóstul rontok a homorúra hajlott huzatra, -lenge széllepény, kitépett keretben,- és mint pöffeszkedő szív a szilánkjait, undorodva söpörsz majd -hat láb mélyen- a szőnyeg alá, kéjes-de-szeszélyes csókoktól terhesen, napfoltos zubbonyod levetni kívánt mocskaként.
Csordulásig hasznavehetetlen idővel-telt órák metszenek, önmagukból kicsavart-facsart emléktesteket, porcokból-percekké tördelve minden tegnapban felejtett, holnapra ítélt, riadt-nagy-reményt.
A fény meztelen hátán kúszom feléd, vakon, kábán, semmiből-semmibe faragott remekműveid csodálva, -ó, milyen üres vagy!-...
Beléd-csorgatva, csonka-egymagam, akár egy angyali-korcs alkotás, de csak távoli hasonlatként kongok, visszhangot és némi felázott lakkot verve, bedeszkázott mellkasod csiszolatlan, enyves faláról, csak mint egy ócska, ki-szín-szipolyozott-belezett légbuborék a bőröd alatt, némán a húsba vajúdva magát, hogy majd pattanásig feszüljön benned...

-felhólyagosodott-szálka-szerelem-