disztópia

Teretlenné nyúlt üveg-terekben, telítetlen színekkel felgyújtott képekben, tartunk valamerre.
Álomba zuhanok, olyan mély, szemrebbenéssé szűkült álomba, ahová nem fér be semmi más, csak a temegén zavaros érzete, egy zönge, egy halk puffanás, ahogy földet érsz bennem.
Nincs itt semmi. Csak pár el nem dobbantott dobbanás, a szívet mardosó örökös éhség nyomán...és én gyerekes mohósággal rágnám át magam rajtad, ha tudnál szeretni, a lehetségesnél még egy pillanattal tovább.


Aztán egyszer csak felébredek. Rád nézek, és azon gondolkodom, mikor lettél idegen.

...

Valami nem stimmel.

Nem úgy nem stimmel, hogy őrült módjára ordít ki a dolgok két istenes pofon közt vöröslő képéről, hanem arról van szó, amikor még csak a lelki szemeid előtt illegeti magát az érzület, lenge, majd' mindent mutató, de mégis 'csak' sejtető nyári csipke-hacukában, érted...amikor szeretnéd azt hinni, hogy csak idült paranoia, nem nagy dolog, de valahogy érzed a lendület előszelét végigzörögni a tarkódon, azét a lendületét, amivel át fognak vágni azon a bizonyos palánkon.

zötperc.

Volt-e már olyan, a  beteges határait súroló érzülete-elgondolása, hogy most, na most egy laza mozdulattal kirántja a mellkasán sorjázó patentokat egymás biztos fogásából, letépi a tulajdon bőrét, és golyóálló üveg mögött fogja rejtegetni ezentúl a külvilág elől, egy fényszegény szobában, hogy megóvja a rajta felejtődött pillantásokat-érintéseket-csókokat-illatfoszlányokat, egen, minden egyes ott delelő atomot, fotont, pigmentet, porszemet, villanást, trafóházat és kombájnt...

Aztán már tényleg nem számítana az sem, mi történik azután, ha nyakonszúrják egy egészen utolsó, lemondó, langymeleg sóhajjal.

paper scars.

Aztán beszorulunk két váll közé, az ott húzódó ürességbe, -horizont túlexponált- megrekedt mosolyok olykor már-már hamis íve permetezi szét a pillanat múló örömét, a létszegénységet, a léhaság csend-üresen ringó galaxisát, az álságos hű, de-mégis-élni-akarást, ahogy heverészel a tejfehér semmi közepén. A legeslegközepén... Pedig a dolgoknak nincs is közepük. -Elhalványul a fény, és te elnyúlsz egy felhő árnyékában-. A pipacsok, csak acsarkodó dámák, rőt ködbundában, lélekről lemállott selyemköpeny a bőr, és minden szelídsége, gyönyörtől zizegő izompartokat feszegetve tördeli kövekké a szív gyűrűsujjakon tekergő, meggondolatlan esküjét. Falakról málló fénytelen-fehérség hinti rád, álmában felskiccelt kényszerzubbonyát, a szerelem, tűnő szeszély, mattüveg pillantásokban köszön rád, higany-körökként, papír-hegekként, egymásba-szökő szemvillanásokban, felfakad, majd kiapad belőle minden gyengédsége. És, hogy valaha törődtek? Azok az éjfekete obszidián-kezek? Minden könyörületből odavetett érintésükkel sikítva csontig kegyetlen-kegyelmüket...A test most csak bordabörtön, ölelő acélrács, és a szenvedély a benne olvadó ólomdobbanás, -ha lobbanékony vagy, én illanékony leszek-, és a megállt élet, elfúló lélegzet, pernyeként száll tovább, tér-időnk parttalan-partjait mosva végtelenné.

-Mert-mert-mert, mi már végetnemérünk.-

life sucks.

Be vagyok rá idomítva, hogy a hogy vagy-okra dramaturgiailag tökéletes remekül-öket vágjak rá úgy gyomorból, minden arcizmomat ráfeszítve a hihetőség érdekében, de ma azért (részben, mert addigra minden karizmám odalett) kedvem lett volna megkérdezni a gázszerelőt, hogy fosott-e már bele macska a fürdővizébe...

önstilizáció.

Fiktív vagyok.

The world is falling asleep today.

Valahol elcsattan egy csók. Nematiédül.

Szerelmeid lejárt hullák, szemgödrökben vak-vágtázó, vonagló mosolyú, távoli, nevesincs-objektumok. Már csupán.
És te...a búfaló amfetamin, egy csendből sarjadó sóhaj, az átmeneti jelen álom-portyázó, utolsó etapja vagy.
De legalábbis lehetnél.
Legyél...!
Hogy majd ácsoroghassunk az idő-antiidő torkolatánál, rémülten pislogva az éjszakát, mintha a világ ránk csukódott volna, éppen az imént, -abban a lassan hervadó másodpercben, míg elöntött mindent az átmeneti szín-süketség, illat-vakság, szív-bénultság-, és egy sárpocsolya csillagtalan tükrén, kábán vihogunk majd, stilizálva az érzést, halálos pitvarfibrillációvá mosolyogva egymást.

De aztán kérlek, bogozd ki magad belőlem...

demoralizéjsön.

Háromra tárgyiasuljon, kérem.

Aztán csak úgy, egy emelkedettebb pillanatában gondoljon bele, unja-e már, hogy alkategóriás, festékszórós-pikásszók játszanak istent, és hirdetnek falra-hányt-borsó módra kliséízű igét, és primitív, gettószagú panelszökevények, amolyan távolbaugró-jódlibárók próbálják szánalmas módon megmagyarázni pár elbénázott rímképletben, mi az az élet. Tudja, ez, ez már a  kultúra defektje.
És...
Vajon habzik-e már kifelé a fülein a sok elegáns mellébeszélés, lenne-e például sehova-tanúja, netán náciszagú jobbikos, lenne-e bárminek is a híve, elkötelezettje, ájult-félájult rajongója, emelne-e bálványt a saját szarából, hogy azt imádhassa a maga önpusztítóan szűkre szabott kis létében, vagy esetlegesen egyetért-e vele, hogy az élet csak azért egy szarszagú, mosatlan, mócsingos maradékoktól roskadozó fapados kupleráj, mert mindenféle szégyenérzet nélkül azzá tesszük?