...mint a hold, ha lecsurgott, üszkös fényében delelünk, -mély kráterek ütötte senkiföldje-, a csend martaléka már minden megkopott, de titkon ragyogó világod, ahogy a ronggyá tépett széllel szemben egy túlhajszolt szív dohogását férceled életté...

Viaszként olvadó órák lüktető szívverése repeszti szét az időt, csak a percegés, egymásba karcolódó szavak halkulnak jelentéssé benned, kapaszkodom ebbe a szörnyű-szép ürességbe, ahogy ringatózunk a semmi, a te morajló semmid néma tengerén, várjuk a dagályt, hogy álom-partot érjünk, és akkor, akkor meghalunk majd, a te homályországodban, hóbortkék habok szín-nyelő, tébolyult árjaként, csillogó, testetlen káprázat leszünk csak, elterülő tükörfény, csillagmezők poros gázgyűrűi, és az égbolt, az égbolt lemálló függönye csak roskadozó szépség, álom-pavilonok holdfénykacajoktól maszatos vak-ablakin át, árnyékká zsugorodom a szemeidben felrobbant nap kialvó tüzében, parázs pislogás, ahogy kvazárok okádnak magukból lágy-vörös világokat, és a fellegek, kidülledő jégcsapok, savas könnyekkel sírják le az eget, és feloldják kormos cseppkövekké üszkösödött testünket, ezüstszalagokként bomlunk ki egymásból, rádium-csókok, a gyönyörterhesen összezuhant emlékezetben, csak halvány montázsodként ütnek csend-üres galaxisokat bennem. Glóriát a fejed fölé, glóriát a nyakad köré, -tarts egészben-, ahogy gyengéd-gyűlölettel fakasztanak színeket belőlünk a kóborló napkutyák.

-és a kitágult pupilla túlfeszül-

instantszerelem.

...mint egy elbaszott, hígítóval fellocsolt, por alapú, babarózsaszín gouache-póniló, na, hát olyan vagy nekem...

Ópiumban oldott, szívpitvar-falak forgácsaiból életté-bábozódott, technokol-szagú álmokat...
még-még-még-még-még.