p.s.:

...boldog vagyok, mint egy marék színes konfetti a vágy szemétdombján...

p.s.:

Csillagszórókat szúrnék a szívedbe, és röhögve kérnélek, hogy fuss a nap felé...

worthless, hopeless

Úgy érzem magam, mint egy kibelezett játékmackó...
Tudod...szeretetreméltó, de azért annyira már mégsem...
Olyan, amelyikből kiöl(el)ték a lelket... és a varrások mentén dülled ki belőle az a fehér vacak...a töltelék vagy mi... amitől igazán játékmackós lesz...a Lényeg!
Aztán így meg csak lötyög rajta a bőre, és mered rád a karcos gombszemeivel...
Na, hát így érzem magam...

 

LÉNYEG-telenül...

p.s.:

...de majd körbeüljük újra a világítótornyot, és csiszolópapírral kidörzsöljük egymás szeméből az álmot...

pillanatnyiagybaj.

Egy ablaküvegen lecsúszó napsugár ostobaságával,
nevetséges csókok, padlódhoz koppanva hasadnak szét;
kilyukadt álom-buborékok, sziszegve csattannak,
amint koponyádhoz üti őket egy pillanat...-emlék testtel-
s kipukkadnak...

-lelked remegő meztelensége-
felrobbant csendedben szűköl...
cirógat egy megszökött, de soha-meg-nem született érintés:
finoman barázdálja bőröd,
-míg beleég-

-tenyérlenyomatok szíveden, a cipőtalp alatt egy arasszal...-

betonnal feltöltött zugok az elmédben,
-mintha irtózna tőled- kósza gondolat,
-de mintha mégis...-
Zavarod bűvöletében,
képzelt, de-mégsem-gyűlöletében,
belesóhajtasz a reggelbe... -ébredünk-

-Szemek tükrén valahol, szemeid csüngenek...-
(Rúgd ki a felhőket alólam!)

A belédtaposott űrökből -érzések csorognak-
megkeményedett szíved acéledénye fogja fel,
kiborul, kiborul, s kimarja lábad alatt sohasemvolt-világok
álomföldjét, -lebegünk csak-
s az üvegfalat kaparod...

Zajtalanságod zavartalanságába vonyít fel,
a feketerigó-csendbe szökő ringató,
ütlegelő dallam, s a szél csak mint
-pszichopata zongoratanárnő-
csapja szét kiégett napraforgóid hűlt helyét...

-lelked remegő meztelensége-
szétcincál egy mosoly...
s bátortalan visszamosolygásod mögött
rejtegetett sebeidből égboltra ömlött
megrepedt gerincű szivárványod,
lopott csókok-kopott csókok,
megöli mind...

-félrevezetett boldogságod...-

Végtelenített egyperc.

Mosolyogva fotózzuk majd a haldoklókat az utcán, persze fogalmunk sincs, se magunkról, se másokról...

Odalépett hozzám a botrányosan magas fazon. Kitakarta azt a maradék napot, és azt mondta: "hát nézd...nem nagy dolog."
És tényleg nem volt nagy dolog.
Szerintem ha nyújtózkodott volna még egy kicsit, elérte volna a felhőket, hogy azt mondhassa a vászonarcú-kislánynak is, "nem nagy dolog"...
Vártuk az esőt is, vártuk nagyon abban a rohadt buszmegállóban, de csak nem jött...
Amúgy meg...kár lett volna megmondanom nekik, hogy mi valójában nemhogy a buszmegállóban nem ülünk, de még csak létezni sem létezünk...csak valahogy beszorultunk a kimerevedett pillanatba... úgyhogy...hűlt helyünkről mosolyog már csak ránk, mert tulajdonképpen ott vagyunk, még ha nem is vagyunk már sehol...

Kicsit vége a világnak

lst scrmnt 'nd lst mmrs fr y'

...mint az elkápráztatott ember, megütközött arccal tépné le az emlékekkel telekarcolt retináját, mert fáj már neki a látvány, fáj a látásod, amitől nem tud szabadulni; aztán majd nyomtalanul feloldódunk egymás idejében.

zötperc.

Plasztikszívű felhőballerinák a hajnalból kihasadva, mű-hanyag-testtartással vonaglanak át az égen...
Karok, hiába záródó ajtók, s rozsdás pántokként kezeidbe kulcsolódó kezek, meggyötört arcok egyszer imádott mosolyában csak fulladozó képzetek...
-Képzelgek-
Árnyjátékot játszik szíved leomló partfalán pár suta érintés...
-Érinte(né)lek...-
És az idomtalan, füst-köd égbolt alatt az emlékezet, -csak nehéz lélegzet-, felszakad...

p.s.:

Csődöt jelentettünk. Aztán persze a homlokomra írta, fekete alkoholos-filccel, hogy hibás darab.

so.

Térképzelt-valahonvágyam van.

heart failure

Idegenből lopott fények, átvariált mosolyok, hogy bizonygasd magadnak, erősen kötődtél, de közel sem annyira, hogy ne tudd elveszíteni, és szégyelled a megmaradt lét-szegénységet, úgyhogy magadra-húzod az üres falakat, talán odavágod még, hogy... ?
És becsukod az ajtót csendben...duplán fordítod a kulcsot a zárban, viszontlátásra, innen már se ki-se be.

Túlgondoltuk megint az életet.

"Jössz, mint az élet"

(Meg mész, akartam kezdeni)

-Halványan, de fényesen, ahogy átlopózik nesztelen, és itt marad utána, csak illatmárványként, minden érintés, sietős-félmozdulat, lopott szemrebbenés, és felkarcolja retinádra pillantásainak súlyát a fény...és Ő...alig láthatóan, de nemet int a fejével...-

Üvöltenek utánad a vak macskakövek...üvöltök utánad én is.