so...

...hogy embernek lenni néha teátrális faszság...

misztifikéjsön

Az égig érő csendben, valahol vagy te. Valahol vagyok én. És köveket hord a köztünk tébláboló falhoz az üresség.

Valami persze mindig kell. Szűkre szabva, az értelem és az érzelem határai közé. Még ha a köz nem is számít igazán. Ez olyan nyilvánvaló, mint az, hogy nem vágjuk át, akit szeretünk. Nyilvánvaló, de nem feltétlenül igaz.
Kell valami, tudod hogy van ez...valami ami jelentést és jelentőséget ad a napoknak, amitől többnek érezzük magunkat, mint amik valójában vagyunk. Amiért megéri felkelni-lefeküdni,és hirtelen felindulásból nem elrágni a hosszabbító zsinórját, vagy beledugdosni az előző este megkent pirítós utáni elmosatlan vajazó-kést a konnektorba egy ballábas hétfői nap után, már csak úgy kínunkban. Egy vészfék. Visszatartó erő, attól, hogy az érintkezési hibás hajszárítónkkal osszuk meg a fürdővizünket, hogy szalonnát drótozzunk a testünkre és sakálok közé feküdjünk az állatkertben, hogy robbanásveszélyes dolgokat tároljunk működés közben a mikróban, vagy esetleg, hogy az ágyban dohányozzunk.
Eszedbe jutott már, hogy csupán egy fiktív mellékszereplő vagy a saját életedben?
Úgy értem, hogy a szádba adott, olykor csak mérsékelten előrágott szavak, (amelyek lássuk be, bármikor megakadhatnak a torkodon, elzárva a légutaidat, ami mint tudjuk, fulladáshoz vezet), ezek a másodkézből származó, mondhatni idegen testek, néha meggátolnak abban, hogy az elcsökevényesedett kis agyaddal magad gondolkodj, és ne mások helyetted. Szóval, hogy mondhatni, amolyan önmagát a mozgásképtelenség állapotáig masírozó gyurma-katona vagy, amit egy termetes hüvelykujjal könnyűszerrel agyonnyomhat egy arra kószáló, magát értelmiséginek tituláló faszfej, a hierarchia csúcsáról lekocsikázva a pórnép közé minden mesterkélt, modoros, sznobszagú kellemével és negédes bájával, még az élére vasalt nadrágjával is azt sulykolva a bugyuta kis fejedbe, hogy igenis több nálad. Ennek olykori ellensúlyozására kell egy kegyes hazugság, mégpedig a lehető legkegyesebb, amit isten, vagy egy másik képzeletbeli barátunk az arcunkba vág, az elménkbe hegeszt, mint valami megcáfolhatatlan indokot, őrült nagy igazságot, ki-kapaszkodót egy krokodiloktól és leprás nyugdíjasoktól hemzsegő medencéből, búvárfelszerelést egy emésztőgödörben, egyszóval egy megdönthetetlent tényt arra, hogy élni illetve túlélni tán mégis érdemes, és nem kevésbé értelmes. Ebbe az értelembe aztán csimpaszkodhatunk, foggal-körömmel. Az egyik ilyen dolog valamiért az, az a bigyó, amit jószerével szerelemnek csúfolunk. Néha nem kapsz levegőt a gondolattól. Mintha egy szivárványos boa fel-feldorombolva tekeredne a nyakadra, azon szándéktól túlfűtve, hogy egy szeretetteljes csusszanással semmivé roppantsa a gigádat. A mindenáron törődni akarás taknyos-nyálas szorítása ez.
És nem mindig a másik érdeme, ha ő lesz ez az értelem. Értelmetlenül. Pedig erre furcsa mód elég nagy esély van. Ugyanakkora, mint arra, hogy az ember meglátja élete szerelmét a kettes metrón. Van róla fogalmad, hogy percenként hányan hiszik azt, hogy életük szerelmével metróznak? Egy-két leheletnyi távolságra mindössze. Nap-mint-nap megütközve egy szempár villanásán, egy vadul rángó szájszél egyszeri és megismételhetetlen gyönyörűségén, egy ablakhoz passzírozott arc szétmaszatolt pórusain. Igen, állandóan, a hét minden egyes napján silány életünk mégsilányabb szerelmeivel metrózunk. Azért mondom, hogy silány, mert végül minél több szirupos amcsi filmet nézünk, és ennek függvényében minél többet metrózunk, egyre lejjebb adunk, amiből egyenesen az következik, hogy már egy bordáinkba fúródó könyöktől is képesek vagyunk a végletekig elalélni. Rémesen reménytelen dolog. Igazából? Igazából pedig csak szánjuk, de nem szeretjük egymást...miközben ennek halovány tudatában, valahogy mégis maradéktalanul képesek vagyunk bárkire kiosztani a 'nagy-ő' szerepét. Aztán már szánjuk magunkat is, közben persze iszonyú boldogok vagyunk, még ha Ő olyan is, mint egy közvetlen közeli fejlövés sörétespuskával...vagy egy idő után olyan súlyosnak tűnik az egymást robogva váltogató emlékek közé rökönyödve, hogy már-már gennyes fekéllyé nyomja az elménket.

Érdekel a véleményem arról, hogy milyenek a fontos dolgok? Hát nem fontosak...ez az egyik legfőbb ismérvük.

I wanna run and escape from your prison

-Lepuffantott sóhajok-

...

Csillagok rongyossá nyúlt köldökzsinórja tart veled egy testben, a magát nukleárissá hasító csendben. 

freak out

Tudod, az a zsigeri érzés, ami szögesdróttal kacskaringósra nyaldossa az idegpályáidat, és míg egyre kevesebb sikerrel próbálod megakadályozni az agyadban beálló magfúziót, kétszáz kilométer per órás sebességgel ereszti szélnek a gondolatot, hogy most, na most felkapod a mosogatóban morzsa-tobzódó műanyagtálcát, és agyonvered vele a szomszédot, mert csak és kizárólag üvöltve képes 'gyerek-nevelni', a nap silány 24 órájából 32-ben, azt is a dolog lehető legprimitívebb értelmében. Aztán mondjuk belefejelsz az asztalon csillogva sorjázó varrótűkbe, akupunktúrás-kezelés gyanánt megcélozva a kellő arcidegeket, hogy bugyuta mosolyra görbülj, megindítva a szájszéli örömnyál-főcsapokat, ököllel szálkásra csapkodva a padlót egy magne b6 reklám mámorából ocsúdva némi fellengzős, ocsmányul félregombolt-ingbe csavart öntudatra.
Kicsit olyan ez, mint mozgó célpontnak lenni egy maroknyi, lapáttal hadonászó, öngyújtógázt szívott kiscsoportos óvodás közt a játszótéren, homokozóvödörrel a fejeden.

napi bölcselet

a rossz lányok is vesznek tejfölt.

fuckin' happy birthday

Nem tudom mit kell ünnepelni ilyenkor, talán, hogy az ember még egy évvel közelebb került a szenilitáshoz, amikor előre láthatólag már csak annyi agya marad, mint két marék szilaj lepkefingon érlelt döglött-hintaló-kolóniának, a nyári napsütéstől negyven fokon bugyborékoló aszfalton felejtett kovászos-uborkákat idéző testében dédelgetve az öklömnyi zeppelinekké ért áttétes daganatait, jó esetben infúzióból szívva a cigarettát, két heves, ágytál-markolászós halálhörgés közti, lélegzetvételnyi agyvérzésben, egy épülettel, két szárnnyal, és három emelettel afölött a kórterem fölött, ahol azelőtt vidáman nyelve a maradék placentát, először látta meg a napvilágot a neonlámpa-világot...
Kettő null oda.

i believe.

Mégis van a szörnyű tuskó-mozgásában valami mérhetetlenül-és-kérlelhetetlenül észvesztő...amolyan tengeralattjáró-báj.
Rá nézek, és innen tudom csak, hogy van isten, mert más nem tudná ilyen csodálatos, ugyanakkor rémesen szemfacsaró módon összehangolni az összehangolhatatlant.

ecc-pecc-kimehecc.

-Ha lenyalod a pillangó szárnyairól a hímport, attól még nem fogsz tudni repülni.-
Az a baj, tudod, hogy letörjük egymás szárnyait...nem direkt...szeretetből, törődésből, féltésből.

(És persze, erről nem beszélünk, de önzésből is. Legfőképpen önzésből.)

spiral dancer

Lámpák pislákoló fényorgiájába veszve füst-ölel a lég, a Hold üszkös csend-csóva csupán.
Csillag-parázs, légbuborék, hanyatló szerpentinút koszos álom-pilléreken. Rozsdás konfetti-tengerét szórja a mészfoltos éj, testek-testekbe olvadó kéj-és-kínkeserve, csak karóba húzott szenvedély.
A szív ólomfestékes porcelánedény, arzént pumpáló gépzajban, görcsös sóhajt vajúdó pészméker.

Üres vagyok, egészen. Csendtől kongó neonfolyosó, testem a zajos terminál, és frontálisan ütköznek a lelkek, a semmi kifutóján.
Uszadék-szívekben az elvágyódó dobbanások sodrása fullaszt fülledt felhő-görccsé, nem vagy, és nem vagyok, csak korcs redő a sehová-lett táj ráncos homlokán, semmiben hempergő füst-szirmokat verejtékező fejszecsapás a vágy gerincén, ékké verve magát benned.
Piruetteket hányó szél-szerenád a szemétdombon hajlongva fájón-semmitmondó vastapsodért, epekedő eső-glissé, szilánkosra csurgatva szíved vakablakát, -vagyok-, de -lenni- már nem tudok, csak króm-szerelvény, mellkasod hullámzó csend-kikötőjén.

Megszűnt létezni a pillanat.

refrakció

Ha szétbomlana mellkasodon a bőrkötés, lepucérítanám a szíved, egyetlen feslett dobbanássá vetkőztetném, hogy ösztönből szeressem csupán egy megfoghatatlan, tán nem is létező pillanatig, akár egy ócska cédát, vágyaim hirtelen felindulásából lett tárgyát, testek talmi szerelméről vedlő mocskát, és a kielégülés után elhajítanám, akár egy csonkig szívott csikket, érdektelenné unt játékát a kiégett fénynek, ahogy az ölébe édesget, és halálba dédelget, a napkorong.

Sárga cintányér vagy az égbolt harsánykék abroszán.