...

...de ember, nézz már rám, romokban heverek, mint az értékcsökkentett mosottszar teszkós vákuum-csomagolásban, érzelmileg-és-értelmileg nullára redukálódva, ezek meg valami kibaszott diszkót keresnek rajtam az éjszaka közepén...

Say: hello tragedy...

Emlék-gócokat görget maga előtt az idő, árnyékos kis utcák közt korzózva nyeled a felokádott kátrány fekete mocskát, szétfolyik a város, és elsodor ez az ijesztő, izzadtságszagú, képmutató utcabál, ez a rohadt túlzsúfoltság, ahogy keverednek a képek, a színek, a hangok, a parfüm, a női báj, az arcok hazudnak, minden vonás csak megannyi soha-vágy ráncokba kövült keserve, és minden elhatározás ezerszer újrajátszott mozdulatsorokban rozsdálló soha-meg-nem-tett, minden mosoly felénk csak a tragédiák könyöradománya, ahogy filctollal skiccelt, szív-alakú maszatot mosunk szét egymás mellkasán, mi, a dörgölőző-verejtékező tömeg, önmagunk hevenyészett vázlataiként, sokan-is-mindig-egyedül...

-Vészriadót fújnak az elmédben-

Egy puha érintés, bőröd alá fúrva magát belecsomósodik a húsba, szinte érzed ahogy gusztustalan, rosszindulatú daganattá tökéletesedik az elbaszott testedben, undorodunk a másik látásától, ahogy egymásba-koccant tagjaink sikoltva ellenkeznek, és irtózunk már önnön magunk hitványságától, minden megtartott, de hiába-éltetett emléktől, amely üvegszilánkká ért könnycsepp-testével belül még hasogat-fájdít-kaszabol, felforrt bennünk az élet, habzik ki a szánkon a testben felgyülemlett lélek, túlcsordulunk, ahogy a boldogság silány, de csillogó illúzióját ölelve, harsány kacajok mögött nyomorúságos darabjainkra hullunk...

Ez a mi hulladék-birodalmunk, édesem...

 

suck

...ahogy a szív sem más, csak a szeretet kurvája...

egy rafinált, mocskos, undorító cseléd, utcasarkok felkent piszka, a porban fekve fohászkodik, és mindig, de mindig ugyanazokért a rongy érzésekért kínálja a szennyes kis testét...

...

Rezonanciát még nem, de dominancia-katasztrófát már láttam...

Minden szipi-szupi és rózsaszín vattacukor-ködös...

...

Kapálózol, ahogy fennkölt belső monológjait sikoltja a lélek, gyengédségtől remegnek csak olcsó kis fénygömbökként a csillagok, az olvadó éjszaka két felszakadó lélegzet közt csepeg szét, átömlik a testeden minden apró nesz, belesűrűsödik a véráramba, átmossa a sejtjeidet, kimarja az artériákat, ott állsz egymagad tizedmásodpercekre az élettől, és az egyetlen dolog ami a valósághoz köt, a biztos pont, amiben megkapaszkodhatsz, az, ahogy az elpöccintett csikk után reszkető fénycsóvát mar a levegőbe a pislákoló parázs...

dilemma

Néha már én sem tudom eldönteni, hogy részeg vagyok, vagy 'csak' félhülye...

distraction

Teflon-tornyok közt, te botorkáló nap-sudár, klinikai-esetlenségeddel öleled a merülő holdat, s szélbe szórt szavaiddal karmolnád rólam a bőrt, - hiábahóhérod lettem -  te záróepizódjához érkezett álomsorozat...hát itt a premiered drágám, utolsó, forróságban megbuggyant szenvedélytől már rozsdálló szerelvényeid is vakvágányra értek, szíved csikorgó izompályáján.
Lefulladt sóhajokat perget nyirkos ujjai közt az alkony, -ipszilon bemetszés az ég alján-, és mennyi kificamodott tekintet, és most, most minden érintés nyílt törés, ahogy kihűlt vágyak hevernek az arcokon, az arcodon...
Örökkévaló vagy...akár egy torz múmiamosoly, te férges-szépség, már csak az idő korcs Mona Lisájaként motozva bennem.

És látlak még, látlak, ostoba, elnagyolt szénrajzként az emlékeimben, ahogy végérvényesen kiégsz, s megvadulva szaggatod le magadról az olvadó húst, elrongyolódott, kárminpiros kárpitként.

...

...jött a nő, hogy valami sprét vinne az anyósának...én meg automatikusan a Chemotox-ért nyúltam...

Kicsit csiszolatlan még a humorom...

...

A szív tizedmásodpercnyi áramszünetében, falra mázolt árnyképekkel rohansz a fény elől, vad vágtában gyűrve meztelen talpad alatt a porrá lett valóságot. Lyukasra álmodott zubbonyod múló, maszatos tükörképe vagyok, s két tenyered acél-támasztékával sulykolod belém az időt, feszíts keresztre, petrolkék-Pilátus, merész, bódult tündérjáték ez, ahogy ízlelem én-halálban oldott képeid keserű szeszét, tükör-mélyű pillantásod sem más, csupán semmibe hajított, kihűlt lampion, ahogy hajnalhintaként fejébe húzza az éj, -akár egy ócska, csillagpettyes cilindert-, a Hold fénylő ólomtengerét...

wrong way

Lassan egy önterápiás-önképző szakkör keretein belül kategorizálhatnám a megoldatlan lelki-problémáimat, mert a belőlük fakadó kialvatlanság okozta stresszben fogok meghalni...
Csigalom-nyugavér, szokta volt mondani a nő, akitől a cigarettát veszem a trafikban, hátazkénemég, ha én ennél akár egy leheletnyivel is nyugodtabb ember lennék, valószínűleg már nem lenne pulzusom...
Persze...így is meg kell néznem néha az újságok gyászjelentéseit, nem szerepel-e köztük a nevem, tehát köszönöm kérdésed, speciel így vagyok, és nem jól. Tudomisén.

p.s.:

Ha nekem még egyszer azt mondja valaki, hogy: "a te érdekedben" -vagy- "neked így lesz a legjobb", akkor esküszöm, hogy betonba öntöm, és kitépem az artériáit...

it seems we're here

Villódzó fény-trubadúr vagy!

Csillogó ködbarikád a közéd-és-közém szorult lélegzet, feneketlen, lyukasra-emlékezett sarkokban, és le sem írt sorokban, az ott felejtett, pillanatnyi-eszmélet, ahogy rád-eszmélek, csupapuhaság odakinn a porrá-plazmává bomló csillagköd fullasztó hidege, s mindez, semmibe szórt, szikrázó vidék szemeid lakatlanná repedt tükrén, hogy pár elnyesett szív-húrral, bizsergető dallammá komponáld felrobbant planétáid súlytalan álmát, de csak ábránd, csak ábránd vagy, te lelkek kámforrá vált zug-zenésze...

Ólomból fröccsentett napunk, már csak szétkent csókoktól fakóvá mart flammeum, krómsárgává kopott sugárnyaláb, delelünk hamis dicsfényünkbe burkolózva, és buta mosolyra görbülünk, torz árnyékokká fonnyadva még tündöklőn, nyomorúságunk pompájába fojtva, ahogy lassú ecsetvonásokkal kékül a táj, mélyül a sötét, és a szétszaladó felhők, furcsa idomok, ödémás kezekkel horgolják fel az alkonyt fölénk...
És talán ha...tövismadarakként száguldanánk egymásba, az volna már csak igazán szép, szenvedéllyel kioltani a szenvedélyt...

gently swinging

...és talán csillag vagy most, én meg a hátramaradt kondenzcsík egy erre száguldó álom után...
 
(...körülbelül úgy érzem magam,mintha FoxiMaxi az agyamnak dőlve énekelte volna az ó te drága klementínát,egész éjjel...magas cében...)

p.s.:

Persze csak addig hazudhatsz, amíg akad, aki elhiszi...a koncepció az, hogy mindenki hazudik...vagy másnak, vagy önmagának... de egy idő után úgyis eljutsz arra a pontra, hogy már saját magad sem hisz neked...

thanks...

Amikor néz rád azzal az elnéző jóindulattal, ahogy a pszichiáter néz a gyógyíthatatlan elmebetegre...
Te az érzéseidről beszélsz, ő kiröhög... tulajdonképpen azzal a meghittséggel, azzal a buddhameleg nyugalommal adja a tudtodra, hogy egy fél pillanatig sem volt szerelmes, ahogy az ember szarás után ücsörög még pár percet az átmelegedett wc-deszkán, keresztrejtvényt fejtegetve...

...

Belátni az egész lényét borító műanyag-garnitúra mögé, a kíváncsiság, a meglepettség, és az undor random módon váltakozó szájízével...
Megfejteni a verbális és nonverbális hieroglifáit...az unásig ismételt mozdulatsorait, az arca minden rezzenését, az alaposan megrágott szavak hangsúlyát, megérteni azt a látens üzenetet, ami ott van a pupilláiba szűkülve, a véletlennek álcázott, számodra nem kívánt érintéseibe sűrűsödve, és...magad alá hányni, aztán még meg is hemperegni benne.

?

'...én vagyok önmagam külön-bejáratú, kibaszottulkurvanagy jelmezkölcsönzője...bazdmeg... mert az a bazdmeg feltétlenül szükséges volt még oda a végére, ugye...'