so.

A pszeudo-konformista kurva anyját annak, aki kitalálta azt az idegölő rövidítést, hogy buék.

dilemma.

Halványzöld mosolyokat hazudok az arcába, és közben nem tudom, hogy kívülről fájok befelé, vagy belülről fájok kifelé.

aprócsalódások.

Valamiféle csendes befelé-kábulás.
Várakozás, lemondás.
Maga-magát ismétlő, spirális-haláltánc.

nincs.

Egy asztal két végén, polárkék-porcelán csészék vagyunk, csordulásig, és elefántokat hajigálunk egymás felé, szemérmesen nyögve a viszontlátások idealizált mámorát, -fantomfájdalom-, nincseket nyalsz a homlokomra és nincsekkel váglak szájba, nincseket látsz és nincseket álmodok, nincseket ütsz és nincseket fájlalok, nincseket kérdezel és nincsenek válaszok, csészék vagyunk-nincsek vagyunk; mint a pupillákba dermedt tükörképek, csorbulásig. 

sucker love.

...és a szánkon kihabzó novocain-tabletták utáni analgikus kardio-flashek közepette se felejtsük el, kedves barátaim, hogy a szerelem mindig hülyefaszt csinál belőlünk...

silence.

[nem akarni testet adni neki, nem akarni nevén nevezni, csak élvezni a körvonal-nélküliségét, ezer ilyen érzéshez ezer életet kívánni még, és majd' beledögleni mindbe.]

chasm.

Felrobban a kvarcüveg; halogéngömböket izzanak-és-izzadnak a csillagok, hogy felülírják az ésszerűség határait.

numbness.

...de majd fellegvárakat építünk a csikkjeimből, ha elmúlt ez a belső hullamerevség, ez a szétklopfolt űr, az álom-roncsokat dédelgető szemhéjak alatt, a kiégett pupillákban és íriszekben, a sejtekben, az idegekben, hogy ott vagy a zsigerekben; mint valami skizoaffektív zavar a fejekben, zavar a fejemben...

kilenc.

Ez körfolyosó-romantika; kétirányú féreglyuk a szívem, és a téridőbe lőtt, dimenziónyi sebekbe varasodó ámorok csikkeket nyomnak el a homlokomon.

lek.

Ez is egy bazdmegnap, talánha-és-bárcsakokba tömörült boldogszomorúságok vannak a levegőben, úgy evickélnek át rajtad, súrolva a tüdőlebenyeket, rángatva a hörgőket, hogy kisóhajtozva nyálkás-(v)érző uszonyaikkal csapják ketté a habzószájú szelet, az agyad és a szíved közt tátongó űr szűkülő-szűkölő vákuumterében levitáló szerelem-impulzusok öngyilkos megsokszorozódása ez (titokban, szemlesütve), ami elszorítja a torkod, amitől tarkóbizsergős és gyomorcsiklandós leszel, közben persze felengednek a hangszálaid, ez valahogy így törvényszerű, hogy kész legyél, hogy kész lehess majd a rossz helyen, rossz időben kiordítani magadból, mielőtt szétfeszít.
Ilyen lehet, ez lehet nem tudni többnek lenni ennél, nem merni közelebb lenni ennél, és nem merni kimondani semmit, ami többnek tudna akarva lenni ennél.

[Virágoznak a gömbrágók, és -nekem nem kéne ezt éreznem- billogok barkóbáznak egy csíkos szatyorban.]

iksz.

Hogy akkor most mégis ki a faszt áltatunk.

sóhaj-sóhaj.

Márpedig én szerettem pénztárca nélkül élni. Sőt. Életem legszebb húsz éve az a húsz év volt, amit pénztárca nélkül éltem le. Pénztárca nélkül, páratlan zokniban.

telik.

Az a szörnyű az egészben, (gondolok itt az aludni-nem-tudásra), hogy végignéztem az ezótévé adását, ismerjük ugye, jósok-látók-médiumok, nagyon entellektüel, és csak egy telefon az egész, máris készségesen kiműtik az ember gerincét...az egész gerincét... időm sem volt feleszmélni, már jött gyors egymásutánban három nem-tudom-mire-véljem sorozat, (bár mi tagadás, a színészgárdát tekintve a dzseniferlávhjuitt-ot főszerepeltető, drámasorozatként aposztrofált színtelen-szagtalan szappanlé mellbedobással győzött, mert dzseniferlávhjuitt melleire alapozva majdnem mindent emberi fogyasztásra alkalmassá lehet tenni), és mivel mazochista jellem vagyok, nem elégedtem meg ennyi gyötrelemmel egy hajnalra, tágra nyílt csipákkal, fintorogva izgultam-ill.-undorodtam végig a babavilágot, az első percétől a legutolsóig, ami csak arra volt amolyan kísérlet-számba menő, de kiváló önbizonyítás, hogy már bőven elég képernyőn át meglátnom valami nagyfejű, gügyögő-nyáladzó kis szörnyeteget, a biológiai órám, és a (valószínűleg nem létező) anyai ösztöneim máris sikítva rohannának át az első szembeszaladó üvegajtón, beleölelkezve egy késdobáló egész eszköz-arzenáljába, csak soha ne kelljen egy ilyen odaátlényt hallani-látni-szagolni... és persze, van ez a vers éjfélkor dolog, így majdnem öt óra magasságában, (egy kicsit vátdöfákk), szóval a hajnali műsorsáv legdekadensebb része, amikor önkéntelenül felcsikorognak a fogaid, és olyan mély depresszióba zuhansz, hogy már nem kell felvágnod az ereidet, mert kínjukban elharapják saját magukat, amint átbukfencezik a hallójárataidon a kezdő-per-vég jelző, minden szuicid-hajlamodat egycsapásra felserkentő zongoraszignál, (természetesen közebékelve pedig a vers, ugyebár olyan zseniális koponyák tollából, mint péel Petőfi...Pilinszky). És végül, következzék az egyetlen értelmesnek és értékelhetőnek nevezhető 'műsor' , az adásszünet, a maga 1 kHz-es nirvánájával. Pont.
(-Ezért [is] lakik a tévém a szekrényben- című rovatunkat olvashatták.)