Say: hello tragedy...

Emlék-gócokat görget maga előtt az idő, árnyékos kis utcák közt korzózva nyeled a felokádott kátrány fekete mocskát, szétfolyik a város, és elsodor ez az ijesztő, izzadtságszagú, képmutató utcabál, ez a rohadt túlzsúfoltság, ahogy keverednek a képek, a színek, a hangok, a parfüm, a női báj, az arcok hazudnak, minden vonás csak megannyi soha-vágy ráncokba kövült keserve, és minden elhatározás ezerszer újrajátszott mozdulatsorokban rozsdálló soha-meg-nem-tett, minden mosoly felénk csak a tragédiák könyöradománya, ahogy filctollal skiccelt, szív-alakú maszatot mosunk szét egymás mellkasán, mi, a dörgölőző-verejtékező tömeg, önmagunk hevenyészett vázlataiként, sokan-is-mindig-egyedül...

-Vészriadót fújnak az elmédben-

Egy puha érintés, bőröd alá fúrva magát belecsomósodik a húsba, szinte érzed ahogy gusztustalan, rosszindulatú daganattá tökéletesedik az elbaszott testedben, undorodunk a másik látásától, ahogy egymásba-koccant tagjaink sikoltva ellenkeznek, és irtózunk már önnön magunk hitványságától, minden megtartott, de hiába-éltetett emléktől, amely üvegszilánkká ért könnycsepp-testével belül még hasogat-fájdít-kaszabol, felforrt bennünk az élet, habzik ki a szánkon a testben felgyülemlett lélek, túlcsordulunk, ahogy a boldogság silány, de csillogó illúzióját ölelve, harsány kacajok mögött nyomorúságos darabjainkra hullunk...

Ez a mi hulladék-birodalmunk, édesem...