...

Beledőlsz a hold-sarlóba, s fürkésző szemek vak oltalma kísér(t), ahogy magányod sötét kis várótermében, ujjaid közt morzsolod szét a nyirkos falak lemálló hidegét...
Holtra-vált elméd acélos csendje, visszaszálló imák páncélökle alatt, játszi könnyedséggel reped át a valóságon, s rebben fel pilláid mögött a füst-sötét, ahogy kábultan szalutálsz a csillagoknak...