Nem hiszek az arcokban, a testek szépségében, a holnapban, és vele benned.

Ahogy-és-amikor az életem szétbomló, fekete kontúrjait idomítod színes egésszé, bordák ölelte, végtelen tükör-termekben az az egy, kegyesen hazug, de kegyetlenül igaz érzés, csak megsokszorozott belső vérzés, macskaköves sóhajok és egymást tarajossá tajtékzó vágyak bontotta színes szalagokként fonódó karok ketrecében a bezártság, -csak lappangó iszony-, tőled és az élettől, mozdulatlanná heverve az álmokat, a nap króm-sugarai alatt, grafit-törmelékként habosra rúgva az utca porát, ízlésesen-mocskos képzetek gyúrva cipőtalpalatnyi valóságokká, és így zsugorodunk időtlenné egymásban, és így zsugorodik bennünk a világ is:

magatehetetlenné.