-Terméketlen a perc-, szép lassan leválnak az emlékek a retinádról, ejakuál a lelked, beteljesült benned a beteljesülhetetlenség, és a magány e végső, gyöngyözően vad gyönyörében, perforálódsz barátom...
Patakokban csordogál ki belőled a meddő élet. -stroke- Kráterekkel díszített szíved kivájt acéledénye,- hasadékká vedli magát a lélek-, ha lennél az artéria, ha vérrel pumpálnád létünk kiapadt horizontját, ha felgyújtanád a kihűlt napot, -két tenyeredbe fonnyadt fénygömb csak-, holt egünk papírvázára mázolt, százezer kialudt izzó, lehelj még életet belé, hints még maszatos csókokat vak homlokára, hogy hajnalba borítsd az éjjel csillagfoltos, vágyakkal telehányt metropoliszát. -stroke- A holnap hovatovábbja, és a pillanat netovábbjaként, te létező-létezhetetlen, lélegző álom-esszencia, bőrbe ivódott zamat, benned, összemosódott, gubancos ábrándok minden naiv szárnycsapása egy újabb semmibe kiáltott gondolat, töredékem vagy, töredéke a rebbenő-rettenő létnek, végtelenített egyperc, minden, ami holnap már csak múlttá kacagott jelen, minden, ami most többet ér egy maroknyi lüktető életnél, pulzáló felhő-ketrecedben rekedt. -stroke- Fuldoklunk a vacogó napban. A szavak oltalma - kétkedő bizonyosság, karok hanyatló büszkesége, kiszúrt szemek vak áhítatában vérző, távoli planéta a szív, és minden halált-sóvárgó, kéjes-de-szeszélyes dobbanása: tükrödből tükrömbe hasadt, riadt felismerés. -blast-