misztifikéjsön

Az égig érő csendben, valahol vagy te. Valahol vagyok én. És köveket hord a köztünk tébláboló falhoz az üresség.

Valami persze mindig kell. Szűkre szabva, az értelem és az érzelem határai közé. Még ha a köz nem is számít igazán. Ez olyan nyilvánvaló, mint az, hogy nem vágjuk át, akit szeretünk. Nyilvánvaló, de nem feltétlenül igaz.
Kell valami, tudod hogy van ez...valami ami jelentést és jelentőséget ad a napoknak, amitől többnek érezzük magunkat, mint amik valójában vagyunk. Amiért megéri felkelni-lefeküdni,és hirtelen felindulásból nem elrágni a hosszabbító zsinórját, vagy beledugdosni az előző este megkent pirítós utáni elmosatlan vajazó-kést a konnektorba egy ballábas hétfői nap után, már csak úgy kínunkban. Egy vészfék. Visszatartó erő, attól, hogy az érintkezési hibás hajszárítónkkal osszuk meg a fürdővizünket, hogy szalonnát drótozzunk a testünkre és sakálok közé feküdjünk az állatkertben, hogy robbanásveszélyes dolgokat tároljunk működés közben a mikróban, vagy esetleg, hogy az ágyban dohányozzunk.
Eszedbe jutott már, hogy csupán egy fiktív mellékszereplő vagy a saját életedben?
Úgy értem, hogy a szádba adott, olykor csak mérsékelten előrágott szavak, (amelyek lássuk be, bármikor megakadhatnak a torkodon, elzárva a légutaidat, ami mint tudjuk, fulladáshoz vezet), ezek a másodkézből származó, mondhatni idegen testek, néha meggátolnak abban, hogy az elcsökevényesedett kis agyaddal magad gondolkodj, és ne mások helyetted. Szóval, hogy mondhatni, amolyan önmagát a mozgásképtelenség állapotáig masírozó gyurma-katona vagy, amit egy termetes hüvelykujjal könnyűszerrel agyonnyomhat egy arra kószáló, magát értelmiséginek tituláló faszfej, a hierarchia csúcsáról lekocsikázva a pórnép közé minden mesterkélt, modoros, sznobszagú kellemével és negédes bájával, még az élére vasalt nadrágjával is azt sulykolva a bugyuta kis fejedbe, hogy igenis több nálad. Ennek olykori ellensúlyozására kell egy kegyes hazugság, mégpedig a lehető legkegyesebb, amit isten, vagy egy másik képzeletbeli barátunk az arcunkba vág, az elménkbe hegeszt, mint valami megcáfolhatatlan indokot, őrült nagy igazságot, ki-kapaszkodót egy krokodiloktól és leprás nyugdíjasoktól hemzsegő medencéből, búvárfelszerelést egy emésztőgödörben, egyszóval egy megdönthetetlent tényt arra, hogy élni illetve túlélni tán mégis érdemes, és nem kevésbé értelmes. Ebbe az értelembe aztán csimpaszkodhatunk, foggal-körömmel. Az egyik ilyen dolog valamiért az, az a bigyó, amit jószerével szerelemnek csúfolunk. Néha nem kapsz levegőt a gondolattól. Mintha egy szivárványos boa fel-feldorombolva tekeredne a nyakadra, azon szándéktól túlfűtve, hogy egy szeretetteljes csusszanással semmivé roppantsa a gigádat. A mindenáron törődni akarás taknyos-nyálas szorítása ez.
És nem mindig a másik érdeme, ha ő lesz ez az értelem. Értelmetlenül. Pedig erre furcsa mód elég nagy esély van. Ugyanakkora, mint arra, hogy az ember meglátja élete szerelmét a kettes metrón. Van róla fogalmad, hogy percenként hányan hiszik azt, hogy életük szerelmével metróznak? Egy-két leheletnyi távolságra mindössze. Nap-mint-nap megütközve egy szempár villanásán, egy vadul rángó szájszél egyszeri és megismételhetetlen gyönyörűségén, egy ablakhoz passzírozott arc szétmaszatolt pórusain. Igen, állandóan, a hét minden egyes napján silány életünk mégsilányabb szerelmeivel metrózunk. Azért mondom, hogy silány, mert végül minél több szirupos amcsi filmet nézünk, és ennek függvényében minél többet metrózunk, egyre lejjebb adunk, amiből egyenesen az következik, hogy már egy bordáinkba fúródó könyöktől is képesek vagyunk a végletekig elalélni. Rémesen reménytelen dolog. Igazából? Igazából pedig csak szánjuk, de nem szeretjük egymást...miközben ennek halovány tudatában, valahogy mégis maradéktalanul képesek vagyunk bárkire kiosztani a 'nagy-ő' szerepét. Aztán már szánjuk magunkat is, közben persze iszonyú boldogok vagyunk, még ha Ő olyan is, mint egy közvetlen közeli fejlövés sörétespuskával...vagy egy idő után olyan súlyosnak tűnik az egymást robogva váltogató emlékek közé rökönyödve, hogy már-már gennyes fekéllyé nyomja az elménket.

Érdekel a véleményem arról, hogy milyenek a fontos dolgok? Hát nem fontosak...ez az egyik legfőbb ismérvük.