Mindennapikenyerünk...

Hogy ezen a csodálatosan aortacsiklandozó, gerincvelő-röcögtető, reflux-zizegtető, szemzugfacsaró napon, diadalmaskodik az ember, kezében egy cébéás bevásárlókocsival kitalicskázva a szemetét, (amit a beleibe szuszakol majd este a barátok közt előtt, alatt, és után), persze teszi mindezt a lábadon át. Mindkét lábadon.
És eközben, lelki szemeid előtt már tisztán látod, ahogy a szemközti manikűröstől frissen szabadult, tetovált szemöldökű dámák agyonpolírozott műkörmei egymásnak feszülnek és összecsiszolódva szikrákat hánynak a vastaps gerjesztette statikus kisülések következtében, ha innen egy darabban kijutsz. "Nincs több illúzió, cica!", harsogja valahonnan tudat-alól a megpörkölt troposzférába Soma Mamagésa, arrébb görgetve pár kócfasirttá tobzódott hajtincset a műanyagtálcával pofáncsapott mopszot idéző arcából, a látási viszonyok javítása érdekében, ugye...
Szocializálódjunk, gyerekek, ideje lebontani a köztünk nyújtózó tűzfalakat, aztán agyonverjük egymást cérnametélttel, nem kár senkiért, úgyis olyanok vagyunk mint egy doboz folyamatosan egymást váltó aranyhörcsög... majd a vécépapírból kifeszített célszalagot átszakítva hallgassuk meg a himnuszt, kérem álljanak fel, ha esetleg nem állnának már amúgy is, tegyék a kezüket a mellükre, íme, pénztárgépcsikorgás, apró-dallam, akár egy közvetlen közeli fejlövés után a szürkeállományba rongyolódott puskapor, na, úgy komponált, állandósult fogyasztó-zendülés a csemegéspultnál, pusztán háttérzajnak, blokk-suhogás, kérünk egy eladót a..."Manyi, bazmeg várnak". 

Én spec' utálok vásárolni...