Derékba törtél!
Lerágtad a szívemről a szuszpenzort, olyan volt az egész, mint amikor az ember lenyel egy reflektort, vagy egy egész világítótornyot, aztán tíz emeletet zuhan felfelé a test-merev semmiben. Menettérti, erősen konszolidált, délibábzajos sóhaj-karneválod: hátamba vágott ólomablak, és te mosolyogva hajolsz ki rajtam, mint a kulcslyukakból titkon kilesett, ujjak közé ragadt érintések, és mintha...Mintha! Savanyú cukrot szórnál a szemembe, úgy csiklandoz könnyesre a hiányod, ahogy metrópettyes-kékkombinédban vársz rám a sarkon, és én mégis, minél közelebb érek, annál jobban távolodom. Ilyenkor utállak, tudod, utállak, mint a vérszegény-szerelmet, és az akut fülzúgást, ahogy huzatnak vetett háttal, csendben a szemgödreimbe rongyolódsz, poszttraumás stresszé cirkálva a lekésett öntudatra-ébredést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése