aszfaltruhásch lány.

...aztán odébbállt, fodrosra csapkodva maga körül a fonnyadó levegőt. Tajtékot hánytak a felhők, ismeretlen dallamot szórva a macskakövekre, csillámossá folytak az egymást rohanva követő léptek, végtelen egymásutánban ismételve a nyíló esernyők alatt elhajigált idő percegését. Talpak keserű recéibe gyűrődve porladtak semmivé a meg nem élt órák, így lettünk karcsú nem-létünk aprócska istenei a sárban.
Két kézzel okádta az utcaport, csodáktól koszos tenyérrel, félájult tegnapi-nők rágták felismerhetetlenné benne mindazt a mocskot és kényszert amivel tartozni akart, hozzád, aztán már mindegy volt, csak kellett egy test az illúzióinak, valami, amibe belesűrűsödhet, ami elbírja majd kérdések nélkül, ahogy mosolyog és marcangol a folytonos elégedetlensége, ahogy később két hazugság között csapongva tapos kiutat belőled, és te szétrepedsz, mint egy, a rajongó szeretet csalóka kábulatában falhoz csapott, selejtes porcelán-porfogó, ami másra már tényleg nem jó, csak darabokban-lenni.

Aztán lenyelte a hideg főutcát. És megérthetetlen maradt.