Az éjszaka két szétnyíló, egymást kérgessé mosolygó tenyér. Maga alá temet a cigarettafüst, parázsló hajnallá lopódzunk benne, és mint egy magát valósággá kísértő lidérc, az álmok ismeretlen mámorának esengő részegségével vonzol magadhoz, hogy az élet fájáról lefonnyadó gyümölcs halált-hozó írmagjaként lyuggasd magad a szívembe, te hiába-hóhér: pulzusfaló aritmia...
Egy kibelezett busz utolsó utasaként felszállsz az atrium-sinistrum körjáratára, és viszed a tegnapi hazugságainkat az elmaradt életeink felé, valami megfeszít, a testedben pendülni-gerjedő húrok robbannak szanaszét, és a kátrány-szagú semmibe rogyunk, mihaszna kérdőjelekként.
Kiafaszvagyte. Kiafaszvagyokén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése