...éber-álmok rémült mámorától fennakadt szemekkel nézzük a semmitmondó, narancsos fénycsömöröket elúszni a tejfehér semmiben, távolságnyi-szerelem, utcailámpa-kacajos csend-tarajokat maszatol szét a köd-karmolta üvegen, végtelen vagy, végtelen-és-védtelen, szeretem ezt a tétlenséget, a gyáván megalkuvó szavainkat könnybe lábadni, végigcsurogni, és ökölbe szorulni, ezt a könnyelmű-képmutatást megszeppent mosolyokká gyűrődni az arcodon, szeretem ezt a szédülést, a nyugtalan pillák mögött rezonáló, gondolatnyi-halálokat ráfeszülni a testedre, ahogy akaratlanul mégis, szűk sóhaj-barikádok alatt vetkőzöd belém magad, sóvárgó-meztelenre...
annyira értelmetlen vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése