lek.

Ez is egy bazdmegnap, talánha-és-bárcsakokba tömörült boldogszomorúságok vannak a levegőben, úgy evickélnek át rajtad, súrolva a tüdőlebenyeket, rángatva a hörgőket, hogy kisóhajtozva nyálkás-(v)érző uszonyaikkal csapják ketté a habzószájú szelet, az agyad és a szíved közt tátongó űr szűkülő-szűkölő vákuumterében levitáló szerelem-impulzusok öngyilkos megsokszorozódása ez (titokban, szemlesütve), ami elszorítja a torkod, amitől tarkóbizsergős és gyomorcsiklandós leszel, közben persze felengednek a hangszálaid, ez valahogy így törvényszerű, hogy kész legyél, hogy kész lehess majd a rossz helyen, rossz időben kiordítani magadból, mielőtt szétfeszít.
Ilyen lehet, ez lehet nem tudni többnek lenni ennél, nem merni közelebb lenni ennél, és nem merni kimondani semmit, ami többnek tudna akarva lenni ennél.

[Virágoznak a gömbrágók, és -nekem nem kéne ezt éreznem- billogok barkóbáznak egy csíkos szatyorban.]