zötperc.

Ajtóstul rontok a homorúra hajlott huzatra, -lenge széllepény, kitépett keretben,- és mint pöffeszkedő szív a szilánkjait, undorodva söpörsz majd -hat láb mélyen- a szőnyeg alá, kéjes-de-szeszélyes csókoktól terhesen, napfoltos zubbonyod levetni kívánt mocskaként.
Csordulásig hasznavehetetlen idővel-telt órák metszenek, önmagukból kicsavart-facsart emléktesteket, porcokból-percekké tördelve minden tegnapban felejtett, holnapra ítélt, riadt-nagy-reményt.
A fény meztelen hátán kúszom feléd, vakon, kábán, semmiből-semmibe faragott remekműveid csodálva, -ó, milyen üres vagy!-...
Beléd-csorgatva, csonka-egymagam, akár egy angyali-korcs alkotás, de csak távoli hasonlatként kongok, visszhangot és némi felázott lakkot verve, bedeszkázott mellkasod csiszolatlan, enyves faláról, csak mint egy ócska, ki-szín-szipolyozott-belezett légbuborék a bőröd alatt, némán a húsba vajúdva magát, hogy majd pattanásig feszüljön benned...

-felhólyagosodott-szálka-szerelem-