paper scars.

Aztán beszorulunk két váll közé, az ott húzódó ürességbe, -horizont túlexponált- megrekedt mosolyok olykor már-már hamis íve permetezi szét a pillanat múló örömét, a létszegénységet, a léhaság csend-üresen ringó galaxisát, az álságos hű, de-mégis-élni-akarást, ahogy heverészel a tejfehér semmi közepén. A legeslegközepén... Pedig a dolgoknak nincs is közepük. -Elhalványul a fény, és te elnyúlsz egy felhő árnyékában-. A pipacsok, csak acsarkodó dámák, rőt ködbundában, lélekről lemállott selyemköpeny a bőr, és minden szelídsége, gyönyörtől zizegő izompartokat feszegetve tördeli kövekké a szív gyűrűsujjakon tekergő, meggondolatlan esküjét. Falakról málló fénytelen-fehérség hinti rád, álmában felskiccelt kényszerzubbonyát, a szerelem, tűnő szeszély, mattüveg pillantásokban köszön rád, higany-körökként, papír-hegekként, egymásba-szökő szemvillanásokban, felfakad, majd kiapad belőle minden gyengédsége. És, hogy valaha törődtek? Azok az éjfekete obszidián-kezek? Minden könyörületből odavetett érintésükkel sikítva csontig kegyetlen-kegyelmüket...A test most csak bordabörtön, ölelő acélrács, és a szenvedély a benne olvadó ólomdobbanás, -ha lobbanékony vagy, én illanékony leszek-, és a megállt élet, elfúló lélegzet, pernyeként száll tovább, tér-időnk parttalan-partjait mosva végtelenné.

-Mert-mert-mert, mi már végetnemérünk.-