Valahol elcsattan egy csók. Nematiédül.
Szerelmeid lejárt hullák, szemgödrökben vak-vágtázó, vonagló mosolyú, távoli, nevesincs-objektumok. Már csupán.
És te...a búfaló amfetamin, egy csendből sarjadó sóhaj, az átmeneti jelen álom-portyázó, utolsó etapja vagy.
De legalábbis lehetnél.
Legyél...!
Hogy majd ácsoroghassunk az idő-antiidő torkolatánál, rémülten pislogva az éjszakát, mintha a világ ránk csukódott volna, éppen az imént, -abban a lassan hervadó másodpercben, míg elöntött mindent az átmeneti szín-süketség, illat-vakság, szív-bénultság-, és egy sárpocsolya csillagtalan tükrén, kábán vihogunk majd, stilizálva az érzést, halálos pitvarfibrillációvá mosolyogva egymást.
De aztán kérlek, bogozd ki magad belőlem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése