Csillag-parázs, légbuborék, hanyatló szerpentinút koszos álom-pilléreken. Rozsdás konfetti-tengerét szórja a mészfoltos éj, testek-testekbe olvadó kéj-és-kínkeserve, csak karóba húzott szenvedély.
A szív ólomfestékes porcelánedény, arzént pumpáló gépzajban, görcsös sóhajt vajúdó pészméker.
Üres vagyok, egészen. Csendtől kongó neonfolyosó, testem a zajos terminál, és frontálisan ütköznek a lelkek, a semmi kifutóján.
Uszadék-szívekben az elvágyódó dobbanások sodrása fullaszt fülledt felhő-görccsé, nem vagy, és nem vagyok, csak korcs redő a sehová-lett táj ráncos homlokán, semmiben hempergő füst-szirmokat verejtékező fejszecsapás a vágy gerincén, ékké verve magát benned.
Piruetteket hányó szél-szerenád a szemétdombon hajlongva fájón-semmitmondó vastapsodért, epekedő eső-glissé, szilánkosra csurgatva szíved vakablakát, -vagyok-, de -lenni- már nem tudok, csak króm-szerelvény, mellkasod hullámzó csend-kikötőjén.
Megszűnt létezni a pillanat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése