Lebegek, émelygek, rohanok, félek, szeretek, rohanok megint.
Mint egy zsigerekig visszacsiszolt porcelánló, köldökig rágott lábujj, a cipő által megevett zoknim hasítékából vicsorogva minden meztelen csigává tekert gondolatra, mész-váz nélküli, gerinctelen sóhaj-kamrában megbomló füst-spirált böffentve fel tüdőm légcsarnokából egy másik csatornába, szél-kanális az éjszaka, összekarcolt tévéképernyő, megszakadt adásokat püffesztve málló glóriaként a szétklopfolt fejembe, kénnel-kent gyufaszálként lobbanhatnék vissza, hogy a koponyámba döngölt fekete lyukakká tágult pupilláimra húzzam a redőnyt, mert szú-falta zongorává böki a szemgödreim az ablakon csikorgó lámpafény, elterülök a padlón, mint egy önmagát unalmas módon megkettőző tükörkép, üresre nyalt bélyegként labirintusnyi redőkből sík-idomtalanná simítva, reanimálni-próbálhatatlan-ésúgyisminek porhüvelyem már csak földön csattanó üveg-urna: a vágyakat nyomom csikké benne.
Lásd be...Pótolhatatlan vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése