disztópia

Teretlenné nyúlt üveg-terekben, telítetlen színekkel felgyújtott képekben, tartunk valamerre.
Álomba zuhanok, olyan mély, szemrebbenéssé szűkült álomba, ahová nem fér be semmi más, csak a temegén zavaros érzete, egy zönge, egy halk puffanás, ahogy földet érsz bennem.
Nincs itt semmi. Csak pár el nem dobbantott dobbanás, a szívet mardosó örökös éhség nyomán...és én gyerekes mohósággal rágnám át magam rajtad, ha tudnál szeretni, a lehetségesnél még egy pillanattal tovább.


Aztán egyszer csak felébredek. Rád nézek, és azon gondolkodom, mikor lettél idegen.